,, Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? " Vörösmarty Mihály: A merengőhöz Laurának Hová merűlt el szép szemed világa? Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Laurának szól, de közben el is szakad a konkrét szituációtól, ezt abból is látni fogjuk, hogy nem minden sora illik rá pontosan a lány helyzetére. Valójában nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy a vers tényleg Laurához szól, és nem saját magát figyelmezteti vele Vörösmarty. A vers igazi értéke nem a bölcseleti mélységében van, hiszen ezen a téren nem mond újdonságokat. Szubjektív gondolatokból kiindulva objektív igazságokhoz érkezik el, máskor pedig elvont tételeket helyez át nagyon is személyes szférába. Mérlegre kerül a végtelenség és a végesség, az elérhetetlen és az elérhető viszonya, az álom fölénye a valósággal szemben, a képzeletbelinek a fölénye az itteni, mostani, konkrét eseményekkel szemben. A lényeg azonban nem ez. A versnek elsősorban érzelmi mondanivalója van: Vörösmarty egy szerelmi vallomást öltöztet a boldogságról való bölcselkedés köntösébe. A merengőhöz szerkezete, verselése, nyelve, költői eszközei A költő nem tagolta a verset strófákra, egyetlen szövegtestből áll a költemény (tömb).
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt. A higgadt, komoly gondolkodású, érett, bölcs férfi vallomása ez a költemény, amellyel saját szerelmére hivatkozva visszahívja a merengő lányt álomvilágából az itt és most világába. A cím és a Laurának szóló ajánlás azonban csak a vers ihletforrására utal, valójában egy általános boldogságfilozófia bontakozik ki a műben.
A halála előtti évben, 1854-ben azonban még utoljára fellángolt képzelete, és megírta utolsó befejezett költeményét, A vén cigány t. Ez a rapszódia nemcsak Vörösmarty, de az egész európai romantika egyik legragyogóbb műve. A vers a világpolitikai események hatására keletkezett. 1854 tavaszán Oroszország, Franciaország és Anglia között kitört a krími háború, és a költőben felébredt a remény, hogy hazája sorsa kedvezőbbre fordulhat. Csapongó képzelete a háborút az egész világ katasztrófájává tágította, de pesszimizmusán végül fölülkerekedett az emberiség jövőjébe vetett hite: Lesz még egyszer ünnep a világon. A vén cigány kézirata
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába; Egész világ nem a mi birtokunk; A mennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen olly kicsin tanyán; Hullámain holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bízhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A bírhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedben hasztalan szorítsz; Várt üdvöd kincse bánatára lészen, Ha kart hízelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg mint elszállt madár, Mely vissza jő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár Maradj közöttünk ifjú szemeiddel, Barátod arczán hozd fel a derűt; Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyüt. vissza a címoldalra
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt. Köszönjük, hogy elolvastad Vörösmarty Mihály költeményét! Mi a véleményed A merengőhöz írásról? Írd meg kommentbe!